Megõrzöm igazgyöngyömet, csendemet,
Hitem botját és hagyom mozdulni még
Az örök értéket, az öröm-jelet,
A dermedt lépést a remény-part szélén.
A vért választom testemnek balzsamul,
Nem bízok más olcsó, bûvös szerekben,
Lelkem mély folyó, zarándokként vonul
A dér-talapzatú tündérhegyekre.
Feltöröm a térbe-kövült gyümölcsöt
A villanásnyi szempilla zajában,
Pattintom magamról agyagköntösöm,
Állok a halálbamenõk sorában.
Mert ez a vén világ egy ködös játék,
Belõlünk fakadó, járó vétkeken,
Csend-koppanásnyi táncoló szél-árnyék,
Létfoltozás minden ráncos éjjelen.