Újra meg van az összhang, hogy felfigyelek dolgokra.
Látom, kik ülnek a színpad túlján fekvõ padokra.
Szerepem csak menni, s maradni, ha úgy kívánják,
még szólnom sem kell, mert azt úgy is kivágják.
Sebes a végzet folyama, rajta csónakból több ezer.
A verejtékben edzett arcokra nem kell fedel.
Becsületem, kegyvesztett mivoltom, fájdalmam
rikoltom. Eretnek vagyok, e címet birtoklom.
Nem jár vele se kastély, se több száz holdas
föld, mihez vér és könny áztatva rám csatolhasd
a bosszút. Látom már, nem értem miért lep meg,
hogy manapság már nincs ereje a tetteknek.
Magány az, mi jutott nekem a történtek miatt,
s menekülés tulajdon szívem elõl, mégis mi miatt?
Pár ócska szó, pár ki nem mondott érzelem.
rCsak bocsásd meg nékem, ha még kérhetem
r30;ajkamra ajkad, gyógyír az égetõ sebekre,
s enyhet lelnék kebled alatt, kezem a kezedre
Ennyit kérek, mert több nem hinném, hogy járna.
Ez minden, mit felsebzett szívem csak vágyna.
Feküdni csendben, mert elég lett a szavakból.
Szeretni szeretnék, mert elég lett már a haragból.
Falaktól távol, a kerítésen túl, ahogy korábban
szerettelek téged abban az eldugott kis szobában.
Emlékek sötétjében kutatok a válaszok után,
hisz nem egyszer jártam már szenvedések útján.
Tudnom kéne, jó nem származhat ebbõl.
Tudnom kéne, nem szabadulhatok ettõl a szereptõl.
Hisz tudom, mert elõttem jártak már sokan.
Hisz tudom, soha nem lesz már semmi sem
ugyanolyan.