Száraz kavics-szavak
csengenek füledben,
- tükre vagy a Világnak -
szemed a Nap éjszakája
lélektelen csapással hátadon.
Igazodik életed feszesen,
ahogy ólálkodik az idõ,
múltad satírozza az égre
s könnyeket fakaszt felhõidbõl.
A semmibõl indulsz a semmibe...
végeláthatatlan úton,
megrágott szótagok tolódnak ajkadon
s gyámolító hited csobban
kõként lapulva zavaros tó mélyén...
de szíved fut,végzete felé,
tört égen megfeszülsz
pedig özönlik a fény lábaid elé
s mint odavetett tekintet
rád bámul...
Vajon miért bukik le
a Nap idõ elõtt...?
Nem tudhatom...
Megfakult színeit veti le a nap
élénkülõ görnyedt éjszaka él,
magányos vagy halk létedben
de hazatérsz...
ahogy rád nyílik az enyhe hajnal
s a Nap lángolva felderül...