szelíden elrugdosott cipõk,
dobozok együtt a sarokban
kuporognak, egy-egy szeplõ
csodálkozó méla falakban
leboruló hószínû karok
melengetik fakuló szívet,
egyenruhába bújt karácsony
mosolya megtöri az ívet
mely rágördül nehezülõ
koromra s unottan tapossa.
köszönöm, hogy kicsit ragyogtál,
hogy szeretõ-szeretett
monoton bút-bánatot
feledten egymásra nevetett,
hogy szürkülõ fényeddel
hoztál még csendes békességet,
egyre kövesedõ szívünkre
aggattad szerény ékességed.
aztán tétován araszolva
lassacskán elmúltál,
vasöklû lelkek kovácsoló
zajától félénken elkoptál
halovány leheleteddel
arcunkra fagyva itt hagytál,
bágyadtan kong a halkuló csend:
néha bárcsak maradnál.