Régen puskatus zúzta,
Osztrák, meg török nyúzta,
Néha valóban
Puszta volt
A puszta.
Baljós évszázadok hosszúra nyúltak,
Emlékek hulltak,
S úgy tûnik,
Mára elmúltak
A múltak.
De lehetnek bármilyen gondok;
A föveny alatt,
A homok ágyában,
A humusz mélyén
Tovább élnek,
És éltetnek bennünket r11; a csontok!
S mert el nem hullt,
Még él a múlt.
Jöhetnek ide
Ukrán frontok,
Angol fontok,
Tovább élnek a csontok,
S csak a múltnak van igaza:
Mert ez nekünk:
Haza.
Keresztezhetik utunkat,
Sors, végzet, fegyver rabolhat,
Acsarkodhat rõt vagy kese,
Gyilkolhat száz hamis mese,
Rikácsolhat dollár-papagáj,
Múltat csenhet mitikus ragály,
Tudja itt a völgy, folyó, patak,
Tudják a kövek és hegyoldalak,
Minden folyómeder,
A gólya is errõl kelepel:
Mióta itt földet mûvel
Sarló és kasza;
Ez a föld nekünk
Haza.
A csontok:
Egykor arcok és
Karok
Bölcsõdalok és
Siratódalok,
Azt hagyták ránk, a mostan létezõkre:
Hogy találjunk a múltban
Szebb jövõre.
A csontok többé meg nem halnak,
Szemünkbe könnyet csalnak,
Élni akarnak.
S amíg van bennünk akarat,
A puszta
Magyar marad.
A puszta mindig
Magyar marad.