Csak a mának élek,
s nem zsibbad agyam
másnak örömhozó holnapért:
kéngõz dunsztos álmokkal
nem marom magam
az öreg, roggyant napjaimért.
Csak a mának élek,
s ereimet fel nem vágom,
ha a szürke horizontom
dohos pince mélyén látom,
s véres napnyugtáig
lapos erszényem
kiszikkadva tátong.
Csak a mának élek
s jellegtelen terveimet
nem kell átdolgoznom:
fásult érzelemmel,
mint alélt igás állat,
húzhatom, vonszolhatom
sors kiszabta jármom.
Csak a mának élek,
s érzékemre balzsam:
nincs mitõl és kitõl tartsak;
kiapadt vagyonomat,
álmaim lottónyereményét
mire herdáljam, kire hagyjam.
Csak a mának élek,
s ajkam hálát rebeg
istenadta sorsomnak:
tervezzem haj szaggatva,
vajon mi jót hozhat
a csalárdfényû holnap?!