Korcs vagyok és értéktelen,
Egy ampullányi élet
Forog, kering véremben.
Ezt érzem, ezt látom,
Mert ezt mutatjátok.
Ha nem talál rátok
A fertõ, hát kutatjátok.
És bár szemérmetlen
Személyiségetek,
Mégis mutatjátok.
Az egyetlen kincsem,
Hogy nem élnék köztetek.
Nem lépnék földeken,
Hol ti jártatok, de muszáj!
Hát törtetek!
Mert ide szült édesanyám,
Hogy boldog legyek.
Köszönöm!
És elõttetek a macskakövet
Rongy életemmel törlöm,
S ti észre sem veszitek,
Csak mocskoljátok,
Tapossátok ruhám,
Mit elétek terítek.
Hogy azon járjatok,
Ne a kemény mocskon,
A puhán!
Nap mint nap láttok,
De észre sem vesztek.
Mint a holdat, csak tártok
Széles ablakot a csillagsikolynak.
Tártok fület a titkoknak,
S szájat hátam felé
Az undorító szitkoknak.
De szemben veletek megvakulok,
Hisz oly szépen,
Még a napnál is szebben
Csillog felém fogatok.
Az enyémek irígyek, hisz sárgák!
Tán ettõl vagyok õszinte.
A nyár öreg, gyönyörû,
S õ szinte õsz,
Szinte kocka, szinte gömbölyû.
Szédülve forgok a fergetegben,
Titeket látlak asszonyok s férfiak,
A sûrû tejköd rengetegben.
Nektek mindenki kell,
Nekem csak Õ.
Nektek fülledt pára,
De én nekem szellõ.
Lebbents tova engem is,
Mint álmomban a függönyt,
Üres szobám, testem is.
De még marasztalsz. Miért?
Tán kellek nektek alázkodni?
Tán kellek a szeretetnek?
Barátságnak?
Szerelemnek?
Tán csak én maradnék?
Hanyattló sziklafal gördül,
Tán én lennék a hordalék?
Undorít az idõ,
Hisz oly kegyetlenül hagy magamra
Némely pillanat,
Emlék követ gördítve a hasamra.
Maradok hát beletörõdve,
Hogy gépként használtok,
Mert éjjel Õ vele
Kábán olvadok a gyönyörbe.
2009. Január 13.