(Szerelmemnek, Évának)
De kár, hogy
bohém ifjúként szerettelek,
hittem, hogy szemed fényében
örökké sütkérezhetek.
Miért változtál át hûvösnek,
közömbösnek, és idegennek,
mikor vártam a percet,
hogy veled lehessek.
De kár, hogy
széttiportad az emlékeinket,
hogy felejthetetlen perceinkre
fájdalmasan emlékezzek.
Miért fojtottad meg szerelmemnek
félelmetes lángoló tüzét,
mikor elragadó mosolyoddal
minden gondomat eltüntettél.
De kár, hogy
rideg sorompókat raktál
kettõnk közé, elválasztva
minket végleg, mindörökké.
Miért súgtál a fülembe
kedves, hamis szavakat,
mikor csalfa szíved
másé volt titokban.
De kár, hogy
szerelmünket elpusztítottad
s köztünk egy kongó,
tátongó szakadék maradt.
Miért nem a bájos,
szép arcod mutattad?
Most, hogy nem vagy velem,
halálos csend van
és nincs többé vihar!