Fekete hálót szõ az égboltra a halál,
eljött az este, s a remény is tovaszáll;
Eltûnt a horizonton a halovány nap fénye,
a sötétség seregei vágtáznak az éjbe.
Megriad az erdõ, egy farkas ordít éppen,
fájdalma érzõdik minden rezzenésben;
Félelme átjárja az erdõ minden zugát,
egyetlen vágya van feledni a múltját.
Mint irgalmatlan istenek játszottak a tûzzel,
Ki gyulladt az erdõ fojtó szagú füsttel.
Áll a farkas; közepén a rétnek,
a lelkében egyre kevesebb hely jut a reménynek.
Szemének tükrében összecsapnak a lángok,
egy gondolat járja át: a halálra várok!
Keserû könnyei kevesek a tûznek,
Az erdõ népei csak fejvesztve menekülnek.
A mozdulatlan harcos a végzetet várja,
tudata azt sugallja: megnyugszik a halálba.
Az érzelmi viharok csendesednek a végben,
elveszik az értelem eme sötét éjben.
A túlvilág küszöbén, a penge élén táncol,
csak gyermeteg bûnei miatt ugrana ily távol.
Lelkének legmélyét mardossák a lángok,
- Egy gondolat járja át: a halálra várok!
- Kegyvesztett sorsa tán a legnagyobb átok.
Feltûnik egy vándor az õrület határán,
a pokol tüze sem fog áttetszõ ruháján.
Megnyílik a láng-tenger az idegen lábai elõtt,
az erdõ egyetlen lelke sem láthatja õt.
Megindul az árnyék a lehetetlen utakon,
a tehetetlen vad felé úton, s tudaton.
Igyekszik a vándor, megmenthet egy lelket,
ezzel az õ élete is több értelmet nyerhet.
Az ismeretlen ismerõs a lángokon lépked,
mintha testének része lenne az amit éget.
A lábnyomai színültig megtelnek vízzel,
sistereg a föld, melyen áthalad nemes szívvel.
A háta mögött viharfelhõk gomolyognak az égen,
villámok cikáznak keresztül az éjben.
Elered az esõ, zúdul alá a fellegekbõl,
A farkas elõtt áll a vándor, s nézz reá együtt érzõn.
Nem foghatja fel mi körülötte történt,
Mert az egyén világában õ nyújtja az ösvényt;
hihetetlen út az, amit bejárt oly büszkén,
Megleli az igazságot, s eltûnik a füstjén;
A tehetetlen vad szemei megtelnek fénnyel,
lelkében az egyensúly egyezik az ésszel.
Feldolgozni nem tudja, mit szívével látott,
Azt, hogy a vándor megmentette eme világot.
by: api