Az idõ palástja egy pillanatra ellebben sorsunkról,
Az életünk felépül betûkbõl, szavakból.
Mint egy pogány monda csodát mesél,
A múlt ködébe életünk elég.
Úgy temeti be mások jövõje életünk,
Hogy pár év és már emlékekben sem létezünk.
Ez az ember? Csak múló árnyék?
Egy férfibõl és nõi akaratból születõ szándék?
Csak por és egy maroknyi hamu?
És létezésünkre nem marad tanú?
Én nem akarok elmúlni az idõ ködében,
Elpárologni mint esõ a napnak tüzében.
Inkább szállni repülni fogok idõn és téren át,
És egy másik világba találok új hazát.
Olyan helyen lelek lakhelyet,
Ahol az Isten mint gyermekét örökre szeret.
Mert hiszem mi nem csak nyers hús vagyunk,
És ha imában szólunk a menyig hatol szavunk.
És az elmúlás csak egy új kezdet,
Az én reményem a golgotai kereszt.