Hangtalan hang úszik a levegõben,
Az idõ dalát dúdolja a napnak,
Izgató borzongás vágyakkal altat,
Titkot sejtetõ illattól tömötten.
Emléket állít, idéz hûlt álmokat,
Visszhangja zúg az éjbe a gyönyörnek,
Mi távol éden-csendben tündökölhet,
S hull avarja elhagyott partjainknak.
Mégis mily fénylõ az árnak a tükre,
Idõfolyóba illan szenvedélyünk,
Ivel egy távolabbi égbe lelkünk,
Tetszhalottként kelhet ismét életre.
A mindennapos újjászületésben,
Igy indulunk a kínnak s szenvedélynek,
Bennünk örök-új napok teljesülnek
Árnyszerûen, ahogy a levél libben.