Miért hagyod kialudni szerelmem parazsát...
(Harmadik feleségemnek, házasságunk hetedik évében)
Fátyolos szemmel követem
lappangó érzelmed
háborgó tengerét,
mint léket kapott hajó,
agonizáló süllyedését.
Éterszagú bágyadt felhõ
lopakodott közénk
kövéren,
fagyos csókok visszhangja
kopog arcunkon
jéghidegen.
A kõvé dermedt unalom
dobhártyasértõ csendjét
végtelenítve hallgatom,
miként szövöd
egyre vastagabbra
deprimált gondolatod.
Szomszédunknak vigyora
gurul szanaszéjjel,
orgiába csapva,
szétfolyik siratószobánkban
egetverõ hullámaival.
Fejünk felett újra
töri a csendet egy kutya
fájdalmas vonítása,
gazdája ordibálva
belerúgott oldalába.
Néha egymásra tekintünk
s egy rideg, idegen
szempárral találkozunk:
magunkba roskadva
szidjuk fanyar sorsunkat,
titkon egymást okolva.
Lélekrontó rákfenénk
szuvas tartóoszlopa,
hirtelen reccsenéssel
megroppant:
egy betévedt légy
zümmögése megzavarta
néma szitkozásunkat,
önpusztító kínhalálunkat.