Nem akarok a pusztításról írni.
Nyelvem nyílt sebeken siklik végig,
ajkam õrzi véred ízét.
Bolyongsz a csatamezõn, süt rád a hold,
a szörnyre emlékszem, bennem mit dalolt.
Ezüst szálon siklik az ujjam,
sors fonalát fonják a Párkák,
így szövõdött s így fúlt vérbe
sok barátság.
Katakombák falain a képek,
lépjetek ki, ha él még az igézet,
engedjetek játszani, ahogy sosem tettem,
mert más nem teheti meg helyettem.
Öreg vagyok,
céltáblája sanda gúnynak,
s a mezõ fölött
ismeretlen fények gyúlnak.
Engedd sebeiden nyugtatnom az ajkam!
Szörnyem alszik, mint hadisten
Vénusz ölében,
megsebzem magam,
hogy véreddel keveredjen vérem.
Csillagok! Irgalmatok oly hatalmas!
Engedjétek látnom színét a Napnak.
Mosolyod is gúnyosnak látom,
ahogy életed felém nyújtod.
Szívem csordultig megtelik,
s a szikrázó jelennek
semmi köze a múlthoz.
Nem akarom látni,
ahogy a fény kihúny szemedben!
Engedjetek játszani,
ahogy sosem tettem.
Olyan kevés vagyok.
Engedjétek élni,
óvjátok a szeme fényét,
sorsunk õrei, csillagok.