"Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra;
mert erõs a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tûznek lángjai, az Úrnak lángjai."
- Énekek Éneke VIII.6. -
ÉGÕ LÁMPÁSOD
Nem börtönöm és nem menedékem az Elefántcsonttorony:
egy világ szíve, mely az idõk kezdetétõl
hirdeti dicsõségét a fényt és sötétséget egyaránt
magában foglaló megszámlálhatatlan arcú és formájú,
mégis oszthatatlanul teljes csodának,
melyet emberi értelem soha föl nem mérhet,
de befogadhatja az újszülött pillantása
s megsejtheti a rajongó kitárt szív.
Otthonom az Elefántcsonttorony ezernyi kapuval és ablakkal,
világok szíve, mert belsõ és külsõ világ: ugyanaz.
Félelem és vágy szõtte határok labirintusában
talál új és új utat a csoda a szívhez,
ha követed az ezüstszálat.
Vágyódj annyira, hogy legyõzz minden félelmet
és féltsd vágyad tárgyát annyira, hogy lemondj a vágyról:
így gyötrõ kétségeid tisztító-tüzében
sejlik föl a hazavezetõ ezüstszál elõtted.
Ha el nem veszíted és igazán rátalálsz az útra,
múlnak a kétségek és sorra tûnnek a határok
és rájössz: külsõ és belsõ világ - ugyanaz.
Mert kapuid megnyitva amit beengedsz,
termékenyen kivirágzik a belsõ világban
és minden, amit kisugárzol,
beragyogja, amerre jársz, a külsõ világot.
Kövesd az ezüstszálat és rájössz:
valójában mindigis azt követted,
tudatosan és tudat alatt, testben és lélekben,
a belsõ és a külsõ világban,
betegen a széttagoltságtól.
Mindenben, ami valódi örömmel tölt el,
a határok és ellentétek szövedékei közt rejtõzõ
csoda ragyog rád s talál tükrére benned,
s minden, ami fájdalmat okoz,
határok illúziója, amely, úgy érzed,
elválaszt a csodától.
Senki és semmi más nem mutathat utat.
Minél tisztábban ad formát számodra a csodának,
annál inkább neked szól a jel,
annál inkább vigyáznod kell rá,
hogy égõ lámpásod lehessen, ha növekszik a sötétség.
Fürödj fényében és rájössz: magad õrzöd,
amire mindigis vágytál.
Én vagyok az Elefántcsonttorony,
kétségek nélkül és mindjobban megnyílva,
már tudom, milyen a vihar közepében állni,
kitárt karokkal, mert hitem töretlen,
már tudom, milyen az, ha jövõt s múltat
a csoda egyetlen érzésben old fel,
már tudom, mit jelent hazatalálni,
már tudom valóban, mi a szerelem.
Te vagy az én égõ lámpásom,
emberként minden félelmem s vágyam forrása,
már tudom, hogy a nyílt szív nem téved,
s nem veszítek utat, ha megõrizlek téged.
Az Elefántcsonttorony nem választ el tõled:
minden, ami találkozik bennem
és átformálva és átformálódva keresztüláramlik rajtam,
rólad és érted szól és elvezet téged hozzám.
Azt mondtad: az én testem titkos kertje
a te lelked titkos kertje lett.
Lásd, test és lélek, az én világom és a tiéd: ugyanaz,
ha a nyílt szív otthont ad a csodának.
Elefántcsonttorony a vihar közepében,
világok szíve, mely az idõk kezdetétõl
téged várt és általad létezett,
s ha úgy érzed, minden összeomlik körülötted és benned
és elemészt a növekvõ sötétség,
nézz magadba és találj meg engem,
tekints rám és találd meg magad,
hagyd, hogy a világ veled feloldódjon egy ölelésben
és érezd: ha minden más elbukna is,
egyetlen dologban biztos lehetsz.