Rég volt.
Márcsak egy mese.
A tükör elõtt álltam.
S megmostam arcomat.
Mire kiegyenesedtem,
Ott álltál mellettem,
S levetted ingemet.
Meleg volt.
Izzasztó, forró nyár!
Átölelted derekam,
S csókolni kezdtél,
Gyönge hangokon,
Súgtad, szerelmed meddig ér,
Hátra hajtottam fejem,
S átöleltem nyakad,
Megfordultam,
S teljesen átadtam magam!
A kád langyos vize
Szétáztatta testünk,
Heves hullámok zúgtak,
Mert mindketten szerettünk.
A rohanó izmok
Dolgoztak hevesen,
Éreztük titkunk,
S az idõ nevetett.
Éreztem a jót,
Mit Nap nem látott soha,
Azóta sem láttalak,
Te féltett Mostoha.
Nevettél szeretni,
Féltettél engedni,
Szíved záloga,
A bûn mámora!
Adtál, s könyörtelen visszavetted!
Adtál, s elvetted, mint étket,
Megtisztultunk, mert hittük,
Messze még a vég, nevettük!
A kádban a víz, megállt.
Nem hullámzott, s nem pattogott tovább,
A ritka fény kialudt végül,
Becsuktad ajtós, elfeledtél végül.
De, kapud, a hatalmas,
Még elöttem áll,
Én kijutottam, de bezárult,
S mögöttem, üresen áll szobád!
2009. 01. 20.