Szerelmet nem
hazudtam,
tőled
kaptam,
magamnak
akartam,
amit adtál
viszont adtam.
Benne voltál
életem
perceiben,
szívem
mindannyiszor
csak
érted vert.
Hittem a
csodákban,
rózsaszín
ködfelhőn
át,
tovább nem láttam.
Napokból
évek lettek,
az ég
tisztulni kezdett,
de én
megijedtem.
Szemeim
csak
téged láttak,
de a Változás
szele
mindkettőnket
megérintett.
Útjából
kitérni nem
lehet.
Naponta
erőben van,
új értelmet,
életet
kecsegtet.
Mások vagyunk
te az
elmúlást
még nem
keresed.
De én a
tekintetem,
előre szegezem.
Megyek,
érzem
lassan
engeded el a
kezem.
Visszanézek,
te
már sehol sem
vagy.
Útközben
lemaradtál,
friss
virághajtás
után
keresve.
Tudom,
leszakítod,
szirma
üde lesz,
és kecses,
messze
leszek talán,
ahova
a sorsom
majd
vezet.
Fájdalmam,
keservem
a Változás
hozza és viszi,
akkor már
egyedül
számolom
a perceket.
2006. április 5. szerda 0:38-kor
(könnyeimmel írtam ezt a verset)