Emlék foszlányok
Verspróza
Ezerkilencszáznegyvenöt őszén,
Mikor a fákon, sárgult már a levél,
Egy kicsiny házban, Kisvárdán,
Keserű kínok közt szült az Édesanyám.
.
Születési neve. Krizsai Mária
Albert József az Édesapám.
Én voltam az első a család csodája,
S maradtam is végig, egyetlen lánya.
Édesanyám mondta. Olyan pici,
Mint egy cső tengeri!
Rút az arcocskája, szőrös a háta,
Szita alá kéne tenni mert hátha,
Elviszi holnapra a szomszéd macskája!
Így indultam én el ebbe az életbe,
A macska végül is nem vitt el.
Mindegy milyen voltam, a szüleim szerettek.
Becézgettek, szépen öltöztettek.
Kisvárdán éltem, amíg voltam apró gyermek.
Abból az öt évből, kevés az emlékem,
Tán a nagy diófa, egy kis ház, a kis székem,
(Amin édesanyám cicit adott nékem.)
…………..
Néhány szomszédra, azok nevére:
Pappék, Zöldiék, Cidorék, meg az Iskinéne.
Marika, Laci, Vedres Karcsi, ezek:
Játszótársak voltak,( vajon hol lehetnek?)
Juci az unokatestvérem,
Kecsmáros Ida a barátnőm volt kérem!
………….
Emlékszem, mikor az egyik öcsém született……
-.Nahát!-
Akkor jöttem rá, hogy nem a gólya hozza a kisbabát,
Hanem egy bábaasszony, egy fura táskába.
Nem értettem, miért nem láthatom,
Mikor leteszi az ágyba!?
(Azóta már tudom mi a baba ára,
Két gyönyörű fiút hoztam a világra.)
………….
Azután halvány kép dereng,….
Édesapám a kertbe megy…..
Valamit tol maga előtt, ami a földbe tekereg,
Forog utána a föld sorba halomra,
Ő szorgosan, csak nyomja, tolja.
Józsika csepp lábán utána szalad.
” Édeszapám!”Selypítve kiáltja és lemard.
………………….
Majd látom: fekszem az ágyban, ricinus a kanálban,
Be kellett vennem, de rossz volt, majdnem hánytam!
Az ágy, utána egy bölcső, az után egy dikó volt.
A dikón apám ül, a bölcsőben öcsém volt
…………………………
Egy másik alkalom: fésültem apám haját,
Nem emlékszem: akkor, anyám mit csinált..
Arra igen: mikor sütött fánkot, egy jókora tállal,
Mit gondoltok, én mit csináltam?
Szétosztottam a gyerekeknek az utcába.
Apám dühös volt, az ingével felém csapott.
Egy gomb megütött szememből könnycsorgott.
Hogy a vége mi lett, szintén nem emlékszem,
De még ragyog homlokom alatt két szem.
.................
Én balga gyermek, mikor az öcsémre vigyáztam,
Nagyon sírt, Jól megráztam.
Nem hallgatott el az anyja mindenét!
Hát kitéptem a szemöldökét.
…………………
Egyszer, jött egy mikulás,
Hozott szép piros gipszcsizmát,
Keservesen sírtam, bújtam anyám ölébe.
Megnyugodtam, mikor az állruhát levette,
Apám volt mögötte!
………………………
Akad tarsolyomban kegyetlen emlékem.
( Édesapám! Emléked meg ne sértsem!)
De sajnos ez igaz volt. Én őrjöngve sírtam,
Ő verte anyámat, ahogy csak bírta,
Majd akkorát rúgott beléje,
Átrepült az utca másik felére.
Oda futottam mellé, Ó drága szegény!
Össze volt omolva ott az árok szélén! …………………………
Ettünk sok paszulyt, meg kukoricakását,
Csicsókát, kolompért, finom lapcsánkát.
Esténként tökmagot, napraforgót rágtunk,
Mi megtöltötte ott fenn a padlásunk.
Ilyenkor átjöttek a szomszédok,
Emlékeimben halvány foltok.
……………………
Emlékszem egy fonott kosárra,
Egy szakajtóra, meg a szoba falára.
……………………
Kutatok fejembe,
De már csak az jut az eszembe,
Hogy egy reggel felébredve,
Édesapámnak üres volt a helye,
Anyám magyarázta: Ne keresd kicsim!
Mihály bátyádéknál, alszik!
Nem nyugodtam bele.
Mintha hiányzott volna lelkem jobbik fele.
(Tudtam, valami nagy baj van.
Azonnal látni akartam.)
Topogtam az ágy mellett,
Édesanyám fogta a kezemet,
Szomorú szívvel, a szomszédba vezetett.
Ott megláttam apámat csendben, kiterítve.
Sötét ruhába szépen felöltözve.
Lábán fehér zokni, haja szépen hátra fésülve.
Odamentem mellé, nem félve.
Ülten mellette egy hokedlin.
Simogattam arcát…. A haját is….
Közben beszéltem,(hozzá, vagy magamba?).
Majd sírva fakadtam, pedig nem akartam,
Megígértem, nem sírok, csak nézem!
De a szívem úgy fájt! Tudtam már,
Hogy halva látom édesapám.
Pedig senki nem mondta, sőt erősen titkolta.
Tudtam, hogy vége, minden hiába.
Sírva csókot adtam hideg homlokára.
Utána már csak a temetésre,
Magam előtt látom: Oly tisztán emlékszem.
Álltunk:három gyermek, egymás mellett, széken.
A koporsót sokan körül állták,
Mindenki mormolta saját imáját.
Itt megszakad a kép.
A lovas kocsin folytatódik.
A koporsó fel volt téve,
Fehér selyem lógott körbe.
Én ültem a kocsis mellett,
Míg a temetőbe kiment.
Édesapát egy mély gödörbe rakták,
Aztán sok földdel betakarták.
Így ért véget kisvárdai létem,
A tiétek is!
Józsika, Feri, két édestestvérem!
Ez után hánykódtunk, mint három csepp a tengeren.