Nézem, ahogy újra jő a hajnal,tudom,
az álom most már végleg elkerül.
Ezüst dér borul a csendes őszi tájra,
könnyezve hullnak cseppjei a rózsafa ágára.
Lágy fuvallattal jő a reggel,lassan nyitja
szemét a természet,s fentről ránk kacsint a napsugár.
Piciny madár keresi párját ázottan, dideregve,
lehet odaveszett még este a sötét rengetegben.
Egy szegény hajléktalan veri fel a csendet,
ahogy a kukák közt keresgél élelmet,szitkozódik
párat, aztán eltűnik az utcasarkon csendben,
mintha még nem járt volna egyszer sem erre.
Álmosan gördül a sárga villamos,ahogy csattog
alatta az időkerék, megállítani most nem lehet,
bandukol tovább egyre csak rendületlen, akár
éveken át,s nem kiálthat,hogy rég elfáradt már.
Valahol a távolban megérkezett egy új élet,
sírása messze száll a széllel. Szíve tele
félelemmel, lelke várja, reméli a szépet, úgy
kapaszkodik, bújik anyja édes kebelére.
Van, kinek talán ez a hajnal lesz az utolsó,
s ajkát épp most hagyja el a fájdalmas búcsúszó.
Még egyszer utoljára hívogat és gyengéden átölel,
lassan indulni kész, már várják fent az égiek.