A bennem
szunnyadó
Ösztön,
egy állat,
mely
marcangolva
töri szét
az álmaimat.
Karnyújtásnyira
van
tőlem a
képzelet,
de mégis
beleröppenek.
Véresre karmolt
kutyaként
vonyítva
ordítok,
bezártságomból
sötét
robajjal
kirohanok.
Darabokra töröm
az élvezet
pillanatát,
vagdosva
ölöm,
fájó
emlékeim
elmúlását.
Éhes koldusként,
lesem
fájdalmaim,
új
kínját.
Őrült fejjel
rohanok
a semmibe,
mint vonat
elé rohanó
öngyilkos.
Gázoljon
az élet
hagyni
nem fogom!
Keresztül nézek
rajta.
Meglöknek,
elesek,
ha piszkosan,
is de
talpra esek.
Savként maró
könnyeimet
senkinek
nem adom.
Kölykét
nyaldosó
macskaként,
önmagam
vigasztalom.
Mint porban
vergődő
bogár,
ki utolsó
haláltusáját
vívja,
magam
csatáját
egyedül is
megvívom.
Akár sártól,
mocskosan is,
de tisztára
mosom
két kezem,
tükörbe
ha nézek,
saját arcom
nem lelem.
2006. április 5. szerda