Rovom a város utcáit csendben,
egy lélek sem jár vasárnap reggel.
Ismerek minden házat és követ,
a virágba borult gesztenyefák
évek óta itt hajladoznak kecsesen,
lejtik táncukat lágyan ringatózva,
ahogy a gyenge szél nekik húzza.
Elnézem most a kéklő hegyoldalt,
ahogy átöleli e csodás meghitt tájat,
hol még réges-régen kurucok vívtak
kemény harcot a labancok hadával.
Élükön ott volt a Tenkes Kapitánya,
ki ne hallotta volna nevét e világban
híressé téve kicsiny városkámat.
Elindulok lassan fel a siklósi várba,
hogy árnyat adó fái alatt nyugalmat találjak.
Szertenézek, ábrándozok, milyen volt régen,
mikor kicsi lányként itt játszottam,nevetgéltem.
Úgy tűnt akkor, e csodás lét csak örökké tarthat,
nem gondoltam, hogy messze sodor majd az élet,
s boldog leszek én akkor is, ha ide visszatérek.
Hosszú út vezet a gyűdi templomhoz
éppen delet üt az óra, hallom harangoznak,
sok-sok szép virágos kert kerül az utamba.
Búcsú napja van, nagy a zsivaj-lárma,
itt van most a környék minden fia, lánya.
Készül a finom tyúkleves, rotyog a fazékban
nagy a rokonság, vendégeket hívtak.
Amott a szomszédban a gyógyfürdő,
Harkány városának szívének közepén ül.
Égig érö magas fák lombjai alatt most
ott csobban sok-sok gyerek és felnőtt.
Felüdülést keresnek annak híres vízében,
élvezik a napsütést, labdáznak, ugrálnak,
finom fagyit nyalogatnak a nagy hőségben.
Elfáradtam én is, meg is éheztem, úgy
mint régen,sietek haza anyám vár ebéddel.
Beszélgetünk, emlékezünk csendesen a múltra.
Ülök itt az asztalnál a megszokott helyen,
velem szemben üresen áll jó apám széke.
Nézem anyámat, elszálltak felette is az évek,
s nem merem kimondani, hogy mennyire féltem!