I.
Keringjetek ti bolygók!
-ragyogta szét a Nap,
s a kőgolyók körötte,
mint sok kóbor lovag,
vagy csalódott szerelmes,
vagy bűnbánó csaló,
egy óhaj rabja lettek,
hiába volna jó
II.
-akár a fény a térben-
sötétbe mállani,
majd felhevült anyagból
színekre bomlani,
és vágyban égni, míg csak
az el nem ég, s a láng
majd el nem pattint végleg
mint drága porcelánt
a felhevített héjra
-mint végső akarat-
csak csendben hulló bombák
a füstös ég alatt.
III.
S e porgolyók kerengtek
a fénylő Nap körül,
mely forgó tétlenségük
csak nézte tétlenül,
IV.
Én minden ébrenlétem
-míg megkerült a Nap-
az égre nézve éltem,
s egy csacska gondolat
ütött tanyát fejemben:
-hogy leshet szerteszét
e heliosz lakója
míg oltja szomj hevét!
S tudás kering szemében:
a látszat- amit lát,
ahogy körötte forgunk:
a napközpontúság.-
V.
S a sárgolyók belében
gomolygó forgatag
e forgó rohanástól
forrongó kedvre kap,
VI.
kibuggyan minden bánat
a kérges burkokon,
füstölgő könnybe lábad,
s bőrén a hűlt iszony
forraszt új bőrt magára,
s hogy kérge vastagabb,
e hűvös arccal jár-kel
az izzó Nap alatt.
VII.
S ha néha egy-egy bolygó
szép zöldeskék haján
egy istenképlet éled,
az űr csodára vár.
VIII.
Hiába vár csodára
a szertehullt világ?
Magára hagyva kúszik,
saját húsába rág,
s míg minden darabkája
csak egymást rágja szét,
a mindenség száz könnye
mint csillag szórja szét:
IX.
Keringjetek ti bolygók!
- s feledve álmokat
a kőgolyók köröttük,
mint sok kóbor lovag,
vagy csalódott szerelmes,
vagy bűnbánó csaló,
örökre rab maradnak,
bár menni volna jó.