Az erdő, mező meséi
Írta: reitinger jolan Dátum: Február 14 2009 16:25:16
M

A virágzó bokrait pislogva,
Magára zárja most és elpihen,
S mint egy órát az asztallapjára,
Elétek teszem dobogó szívem.
Teljes hír


Szürkület

Esteledik s a nap, mint az élet,
Az elmúlással ím egyszerre lép,
Sóhajt a szellő, a gondja széled,
Szürkület burkába olvad az ég.

A virágzó bokrait pislogva,
Magára zárja most és elpihen,
S mint egy órát az asztallapjára,
Elétek teszem dobogó szívem.

Mit mér vajon buzgó dobbanása.
A szürke élet olykor megsuhint,
Hisz fekete-fehér szárnycsapása
Között repülnek múló napjaink.

Ha egykor megáll e szív, kihűlve,
Ki most még él - villanó pillanat-,
Majd a vén időből kiperdülve,
Végső ütemét verve itt marad.

Hányan vannak akik már megálltak,
Az idő könyörtelen, megy tovább,
Ostoba aki a hittel áltat,
De az aki nem hisz még ostobább.

Hit és a kétely közt tűnve veszni,
Mint a nap-éj között a szürkület,
Igy kéne az életet keresni,
De nyomára akadni nem lehet.