Mert indult a vonat és fájt a búcsúzás,
még a peronon álltál, talán arra vártál,
hogy leszáll, minden visszafordul,
több bánatvonat már nem indul.
De a vasszörnyeteg megmozdult,
lassan forogni kezdtek a kerekek,
csikorogva vésték agyadba, elmegy.
A búcsú könnyei még ott csillognak szemedbe,
nincs tovább érzése mar szívedbe,
összerezzen tested, rád szakad a félelem,
egyedül maradtál, a magány lett társad hirtelen.
Már nem bízol, hisz a remény a vonaton ül,
te a peronon állsz, elhagyottan, egyedül,
Hópelyhek csókolják arcodat,
érzed, elvesztetted szerelmes harcodat,
megadod magad a sorsodnak,
míg az emlékek lassan jéggé fagynak.
Már nem látszik a vonat, de te még állsz,
még te sem tudod miért, de egy csodára vársz,
talán visszafordul az idő, meg a vonat,
s ő újra a peronon áll, téged még mindig ott talál,
csukott szemedre forró csókot lehel.
De nem, a hó lassan betakar, kiürült az állomás,
szívedben a fájdalom, távolban a vonat kereke zakatol.