Orchideák szerelme
Igaz történetet mesélek el nektek,
Két orchideáról, kik' híven szerettek.
Sok éve annak, hogy ablakomban élnek,
Kitartó hűséggel csak várnak, remélnek.
Telnek a hetek és múlnak a hónapok,
Kertemben szabadon sarjadnak a magok.
Virágba szökken a gyümölcsöző világ,
Méheket csókolnak illatos rózsafák.
A fény sugarától pezsdül a természet
hancúrozó színek festik meg a rétet.
Csak orchideáim sínylődnek rabságban
A nappali szobám árnyékudvarában.
Nap - nap után várnak és titkon remélnek,
Hogy tavasztól őszig nem hiába éltek,
Hogy alvó gyökerük hordozza a sejtet
Amely év végére szapordni gerjed.
És karcsú indáik egymást átkarolva
Rügyet dagasztanak az ünnepnapokra.
Szép reményük lám, újból szárba szökött,
kibomló szirmaik meghozták a gyönyört.
Mint tarka pillangók, bábból bújnak elő,
Fehér szárnyaik közt kis lila keszkenő.
Egymásnak integet a két pompás virág,
Ők élő selyemmel megkötött pántlikák.
Egyszerre virulnak a lila és fehér!
Isteni játékuk az egekig felér,
Ahogy összefonódva hívják a holdat,
És ezüstpermetében megmosakodnak,
Majd a félhomályban nyugovóra térnek.
Álmaik fakérgén szerelmeskednének.
De múlnak a napok, a tél már búcsút int,
Eljött az idő, és távozni kell megint.
Egyszerre éledtek, hát egyszerre halnak,
Március derekán végleg elhervadnak.
Így szólt a történet, most már te is tudod,
Tárd ki a szívedben a börtönablakod!
Az orchideák még idén visszatérnek.
A szerelem örök, - sose feledjétek!