Ahogy hózápor hull
szürke fellegekből,
bánat könnye úgy hull,
merengő szememből…
Olvasom mit írtál,
s szívem nagyot dobban…
Elsötétül a világ
köröttem, egyre-jobban….
Már csak a gép jelét hallom,
ahogy jön Tőled az üzenet.
Jéggé dermedt, égő arcom…
S kezem választ, nem engedett…
Homály takarta előlem,
a kegyetlen valóságot…
s én romjaimra dőltem, -
temetve boldogságot.
Kimondtad hát az ítéletet…
Szívedben nincs számomra hely!-
Már nem kergetek több álomképet,
csak merengve nézem a messzeséget,
ahogy táncolva hull, a sok hópehely.
Bencs Gizi