Gufi bece néven,
Hatvan számlált évben,
Ringbe száltál végre,
Napkorong jegyében.
Minden favágónak izzadság a sorsa.
Míg vágott hasábokat összehordják sorra.
Hát még a költőnek, ki betűkből rakja,
De mindből tűz fakad, fényt hoz virradatra.
S ha egyszer elkezdik, nincs többé megállj,
Az emberek szívében a szükség kiabál.
Fényt, meleget óhajt, a tél, a feledés a homály.
Hát égjen a tűz, mit mindenki csodál.
„Lángoszlop”-ot vettél bölcsen kezedbe,
Végig suhansz vele Kárpát-medencébe.
Turulmadár szárnyán szerte nagyvilágba,
Ódába zengve: bölcsőnk ringatása.
Honfoglalók, útját Líciába szőtték rég.
Tövisük között él a sok dicső emlék!
„Lángoszlop” mellett kezedben éles fejsze.
Mivel utat vágsz a történelmünkbe.
Komoly felelősség nyomja immár vállad,
Ha nem folytatod, arra nincs bocsánat.
Kell az ifjúságnak, történelmünk eme formába,
Rímbe, ritmusba honunk foglalása.
Egy verses, színes elbeszélő dallam,
Ott hagyja nyomát, idősben fiatalban.
Kitöltesz vele sok hiányt a szívbe,
Költeményeidnek meglásd lesz sok híve.
Rajta hát Deákom, pengesd a húrokat.
A kemény munka, hoz majd dicső jutalmat.
Legyen benned erő, végig kitartás,
Mellé egészség, jöjjön az igazság!
Itt az idő Pajtás! Lobogj tiszta fénnyel!
Taníts történelmet, ezer költeménnyel.
Gyújcs fényt a Magyarban! mutass méltó utat,
Küzdelem, kitartás, hoz csak végső vigaszt.