Holt hajnal nyílt,
Kertjeimben járok.
Hangtalan lépsz te is,
Mint az égig nyúló árok.
Perceken tiporsz,
Éveken s emberöltőkön.
De még csak gyom sem voltál,
Vagy hárfa a felhőkön.
Fájón süt a nap
Feletted és felette
Kínzón hajít sugarat,
S párát ovulál a szemembe.
Vér helyett csak bolygók
Keringenek vénámban.
Kozmosz lettem
És sötétség a fényárban.
Törött tányér hajnala fojtogat,
Inga alatt izzadok
Macskakövek közé préselve,
De az álmomban kint vagyok.
Szívem ólom,
Tüdőm halovány hártya,
Lelkem ozmium,
Testem omló bástya.
Látok tükröt,
Benne oly sok keringőt,
Hogy a csodálattól nyakam köré
Tekerem a véres lepedőt.
Láttam őt,
Kit az irgalom atyja elhagyott,
Megírnám újra
A hóvirágot, ki elfagyott.
Átkozott tél!
Mondta a hópihe,
S aláhullt a magmába,
Hogy ott olvadjon szét szíve.