Belestem lelkem ablakán, és nem tetszett, mit láttam.
Ajtaján is zörgettem, engedjen be, csak bátran,
de zárva találtam, vajon most merre menjek?
Vagy maradjak kint, hogy tovább szenvedjek?
Belül sem várna enyhet adó, édes álom.
Mióta minden szennyes emlékem oda zárom.
Hogyan leljek békét, ha forr a vérem dühtől, a vágytól,
hogy leljem meg őt, és térjek vissza a keserű magánytól?
Hogy leljem meg újra azt, kit halálomig mellém rendeltek
azon az éjszakán, mikor könnyeim zaklatva felvertek?
Akkor és ott az ajtót előttem ő tárta tágasra.
Én be nem léptem rajta, s az bezárult másnapra.
Talán ennyi bűn is elég, hogy elégjek kárhozottan
mindazért, mit botor módon akkor választottam.
Keserű a vétkek íze, még így is, az évek távlatából
meríti erejét, ne szabaduljak életem gyászdalától.
Majd később, igen egyszer, ha lesz merszem kopogni.
Résnyire nyílt ajtaján látni fogom őt zokogni.
S megértem, miért volt szűkség az átszenvedett évekre.
Hisz akkor és ott, az az ő lelke volt, s kérte, hogy térjek be.