Sötétben állok,
ablakom alatt
virágok nyílnak.
S tűnnek tova, akár
a fáradt percek,
lomhán, szomorúan.
Pók szőtte árnyak
bámulnak kéken a semmibe.
Álom kerülget,
fátylazó leple betakar.
Hervadnak a fények,
foszladozik a kontúr,
s míg bogár-nesz ébreszt,
karjaimba érkezel.
1997.