Szigetlakó
Halászok mesélik, hogy messze
valamerre, hol drágakő szikrázik
a homokos parton, élt egy madár,
amely a földön állva csőrével a
fák koronáját csipegette eleségül,
s ahogy bíborcsigaszínű szárnyait
repülésre széttárta, akár egy nagy
sötétlő felhő, egészen olyan volt.
Napközben az erdő fái közé bújt,
esténként, pedig kisétált a partra
és a sós szélben olyan édesen dalolt,
hogy odacsalt minden halat, sőt a
delfinek is mind odaúsztak a szikrás,
aranytollas vízben.
Így élt ősidő óta.
De amikor az Ember fehér vitorláit először
vitte a jó szél a sziget partjaira, birodalmát,
hogy még egyszer lássa, a fennsíkra repült,
széttárta nagy szárnyát és tompán sírva,
jajgatva a vízbe vetette magát.