ELŐTTE...
Mióta árnyéka voltál egy fának
a Nap is téged került,
meglapultál,őszes életed sirattad,
'míg levedlett korodnak háncsa...
fázós-szürke magányod takartad,
s nem vártad az éltető holnapot...
életed szétszakadt térképén
az utak a semmibe futottak.
Hallgattad magadban a síró tavat
s mint a vas,- mire vernek
ütött szívedbe egy gondolat...
Szelíd szélben eloldottad lelked,
hűvös - üres tekinteted leejtetted
'míg a világ darabokra hullt benned...
-gondoltad
jó lehetsz valamire
- koporsó feszes falának éke -
hol csupasz-fények némasága ül...
...de én lennék még
újra!
kökény a zsebedben,
s egy karéj kenyérként
életed-ételének dísze...
lennék...
örökre!
míg világ...a világ
és fényes az ég...