Ha majd lelked indulni kész,
s kattan a bőröndön a zár,
bánatos,lehorgasztott fejjel
csak bámulod a cipőd orrát,
s majd halk sóhajod száll,
mikor csukod be az ajtót
zavartan,sután magad után,
remélve,hogy senki sem lát.
Arcodba tűz a nyári nap,
lágy szellő borzolja arcodat,
nehéz súlyt cipelsz a válladon,
de szívedről csak úgy gurul le
a rengeteg kőhalom,s a fájdalom.
Szaporábbak a lépteid,szinte
menekülnél, mint viharvert
madár,ki rabságából repülni kész.
Még sokáig fürkészem az ajtót,
a végtelen csend szinte magába zár,
itt érzem az illatod, itt hallom
lépteid, s nem akarom elhinni, hogy
örökre vége tán,mindhiába már.
Összetört a lelkem,összetört az álmom,
nyugalmat én már sehol sem találok,
sírva űzlek el,s majd zokogva akarlak!
Órák, percek, napok nem múlhatnak el
úgy,hogy ne érezzem nem vagy mellettem.
Álmatlan éjszakáimon csak a gyötrelem,
mi magányomban csendben társam lesz.
Lehull lassan a fáról az utolsó falevél,
viharos orkánt ölt magára a szél.
Lágy őszi esőben rovom a sötét utcát,
mióta elmentél, szívem csak Rád vár!