Kiáltsál kérlek én értem.
Belefúlok a magány
sós, hullámzó tengerébe,
egyedüllét vitorlám.
Süllyedek, úgy hánykolódom
vad, végtelen vizeken
törhetetlen. Az árbócom
semmibe hűn vetett hitem.
Már a vízben kapálózom.
Segítség, megfulladok!
Észre vehetnéd végre,
ember vagyok a vízbe.
Szememet nem a hajótat
mi káprázni készteti
mutatta ezernyi fregatt
el sem tudom mondani...
Víz simít átal arcomon
habjai nyalogatják,
tört oszlop a homokon
s megviselt fél gerendák.
Katasztrófa viselt szívem
merül kavargó örvényben
És testem ég a parton...
És testem ég a parton...
Magamat gyengének érzem
régóta élek partján,
a cédrusok szigetének,
ezüst szürke a világ.
Fa tetején kis fakunyhóm
élek vadon és halon.
Víz felől a nap lenyugvó
narancssárga égbolton.
Nézem a csontkupacokat,
csonton mászó kukacokat.
Ők lelkem barátai,
lelkem kis, hű társai
Mint a magány emberének
odavetett kedves szó,
Oly jó látni régi képet
- Ó kedves öreg hajóm.
Szét tépte ős Leviathán,
űzött engem homályba,
szörnyű skót vízi sarlatán,
boldogságom karjába
maradt, elúszott ős ködbe
s lettem én fekete hőse,
az elhagyott világnak.
minden, minden hiába!
Kiáltsál kérlek én értem.
Belefúlok a magány
puha, szemcsés fövenyébe,
temet most maga alá.
Süppedve vissza vágyódom,
keserű magány víze
marja már gégém, torkom
rég nem vagyok a híve.
hajótörött fél életem,
Szerelem, mi menthet engem.
Kiáltsál kérlek értem.
Kiáltsál kérlek értem.