Már nem veszem kapkodva a levegőt,
Nyugalom járja át megkínzott lelkem.
Megpihen végül rémülten rettegő,
Reszkető, láztól felizzott testem.
Érzem, hogy utoljára telik meg tüdőm
Átkozott, könnytől áztatott levegővel,
Végre áldott csókot váltok végzetemmel,
A mindig biztos szendergő szeretőmmel.
Gondolatban még most is itt vagy velem,
Szinte érzem finom, lágy ajkad ajkamon.
Égető méregként áradsz szét bennem,
Nem ezt kértem, de még is csak ezt kapom.
Gondolatban újra a puha lepedőt érzem,
Mely lágyan simogatott minket mikor
Lelkünk apró szilánkjait raktuk össze,
S nevettünk csak, hogy az élet eltipor.
Újjáéled bennem minden mosolyod,
S lángoló kinként látom magam előtt,
Hogy talán nem láthatom ezt soha többé.
Talán szemed kékje nem add többé erőt.
Végleg távozik tüdőmből a levegő,
Neked szólt minden szánalmas sóhajom.
Érted imádkozott minden számat
Elhagyó, lassan elfogyó szó-halom.
Már nem veszem kapkodva a levegőt,
Nyugalom járja át megkínzott lelkem.
Megpihen végül rémülten rettegő,
Reszkető, láztól felizzott testem.