Kusza gondolataim között keresem
a szavakat, mik felbukkannak
majd alámerülnek a lélek tengerén
újra s újra,mig verssé nem fonódnak.
Kevés a szó,mely lefesthetné
az érkező Tavaszt,
a hazatérő fecskék röptét,
a kibomló virágokat.
Kevés a szó,mely éreztetné
a nyiló virág illatát,
ahogy a tavaszi szél ölén
belibben szobád ablakán.
Erőtlen próbálkozás csupán
szavakkal leirni,milyen a Nyár,
ha izzó fényben fürdeti a tájat,
vagy ha gyorslábú vihara támad.
Kevés a szó,mely visszaadná
szépségét a lebukó Napnak,
ahogy a tóra varázsolja
a fénylő aranyhidat.
S lehet-e olyan a szavak izzása
mint a rőt-vörösben izzó erdő,
ha aranyló palástot vetve vállára
az öreg Ősz újra eljő.
És semmivé foszlik a szó,
ha ködbe fullad a Balaton
s hideg,novemberi eső kopog
a szélfútta,száraz avaron.
S ha fekete kárpit boritja az eget
és elmúlás gondolata ébred,
hiába kavar a szél fénylő hópihéket,
a bút feledtetni minden szó kevés.
És nincs elég szó,mely magasztalná
töretlen hittel az Urat,
ha kétely mérgezi a lelket
mert nem lát kiutat.
S nincs szó a boldogságra,
ha mégis visszatér hited
szemed rányilik az Élet csodájára
és minden remény újra éled.
S már nem kell keresni a szavakat
varázslat vezeti kezem,
ha olvasni tudsz a sorok között
eléd tárul egy életnyi rejtelem.