Mióta elmentél,leszakadt az ég is.
Mióta itthagytál,szétszakadtam én is.
Szétszakadt a lelkem ezernyi darabra,
Üvöltve kérdem én,-mért hagytál magamra?
Ha kialudt volna életed csllaga,
Akkor megérteném miért nem jössz haza!
De itt vagy a közelben,karnyújtásra tőlem,
Minden emberi érzésed kiöltem?
Itt hagytad a Fészket,amit együtt raktunk,
Eddig rosszban-jóban,csak felül maradtunk.
Elhagytad fiaid,kikért mások ölnek,
Már nem néznek Anyának,csak egy önző nőnek.
Elhagytál engem is,pedig szívem vérzett.
Könnybe lábadt szemem ,oly sokáig nézett.
Nem szóltál egy szót sem,elindultál egyből,
Tolvaj-mód osontál ki az Életemből.
Elvitted magaddqal azt a sok-sok évet...
Elvittél itthonról minden melegséget.
Elvitted nappalunk,elvitted az éjjünk,
Arra kárhoztattál,hogy egyedül éljünk.
Itthaqgytad a hideg,kietlen szobákat.
Ittmaradt illatod és a gyötrő bánat.
Ittmaradt a nagy űr vergődő szivemben,
Dübörög a vérem siloltó eremben.
Görcsbe szorul gyomrom,háborog a lelkem,
Rólad éjjelente álmodni sem mertem.
Egyszer talán végre,újra szép lesz álmunk
Magunkban,titokban,mind-mind haza várunk!
2002.