Az ablak sápadt négyszögén
mint opál tengeren csillaghajó,
lustán úszik át a vén Hold.
Most is,mint öt éve ilyentájt,
folyékony ezüstbe vonva az árnyakat,
bocsát rám bűvös varázslatot.
Ma sem tudom,a Hold fénye volt csupán,
vagy a fényalak valóság lett volna tán,
mely felkeltette bennem a szavak áradását.
Múltak mélyéről szólt hozzám a Hang,
hogy visszahivjon az elfeledett útra
mit elém vetitett a Hold sápadt sugára.
Lelkem hűs tengerén kelő dagály
sosem-volt érzések hullámait sodorja
szivem fénysivatagának kies partjaira.
Szélhárfán kélnek lágy dallamok,
ég bársonyát boritják vágy-csillagok
és szóvirágok nyilnak kopár szikláimon.
S ahogy a hullám hullámot követve partot ér,
sorjázó gondolataim csillagfűzérét
verssé formálva úgy önteném Eléd.
Ha tudnám,mi dolgom e kufár világban,
hol pénzért mindenki mindent vehet,
megváltanék sorsokat szavak hatalmával,
keresném az örök Szépségeket,
hirdetném a reményt és szeretetet
mi nélkül boldog senki nem lehet.
De a valóság megkopott kövein
széttörik az álmok varázsgömbje,
hiába szállnék szerelmes csillagokkal
a varázsló Hold égi ösvényeire,
végtelen titkok láncolják lelkem
kietlen földem puszta mezőire.
2oo5.o6.22.