Részlet
A kert
A gyümölcsöskertünk végében
három diófa sóhajtozott a szélben.
Mert az a fránya gazda
őket olyan távol hagyta
növekedni egymástól.
Sok tíz évükbe is került,
míg ölelkezniük sikerült,
igyekeztek lombosodni,
ágaikat összefonni,
végre összeölelkezni,
egymásnak oltalmat adni,
rossz szeleket is kiállni,
fagyban a jó időt várni.
Ködös őszi hajnalokon,
titkon nőttek diók az ágaikon,
összeütögették zöld fejüket,
sugdosták a szélben a nevüket.
Délután lepottyantak a fűbe,
jó Nagyim őket összeszedte.
Belerakta mindet egy barna zsákba,
s felcipelte lassan a padlásra.
Erre vártak a vén diófák,
gyermekeiket végre együtt tudták!
A diófák árnyékában
két kertkapu összezárva,
őrzi a gyümölcsös végét,
ne hogy az eke leharapja a szélét!
Szánt az eke, forgatja a földet,
öreg ember alig bírja fogni!
Kivénhedt ló bandukol előtte,
lehet a jobbikat kellene befogni?
Nézzük Apuval a kertnek kapujából,
hogy alakul az írás földünk hátuljából.
Sajnálom a lovat: mikor lesz már vége?
Ki találta ki, hogy a ló menjen előtte?
Menne az öreg, húzná ő az ekét,
mert a szegény ló már elveszti az eszét!
Annyiszor hajtogatja a hatalmas nyakát,
félek, hogy felkapja az ekekapát!
Futna akkor vele a Vérke irányába,
felszántaná a vizet annak folyásába.
Aztán az égből hasítana egyet,
csíkokba hullana a földre a felleg.
Kökénybokrok tüskékbe burkolózva,
összebújtak a szántásba kapaszkodva.
Ölelik egymást egy hatalmas fával,
ki is dűlne talán, nem is bír magával:
akkora a lombja, a Nap sem süthet bele,
mindenféle állat megbújhat mellette.
Árnyékos oldalát nekünk odatartja,
kapálás után megpihenünk rajta.
A huncut Hugommal bebújunk alája,
kökény evés közben csókos lett a szája!
Savanyú a kökény, összehúzza ajkunk,
így aztán egymáson nagyokat kacagunk!
2009.02.