A kopott asztalon,
Kivénhedt gramofon.
Hófehér gyertyák körében áll.
Sejtelmes félhomály,
A csend már szinte fáj,
Imbolygó falakon reszket a láng...
Az első dallam,
Megtöri halkan,
A testet öltő,néma varázst.
Csillan a parkett,
Mozdulna már a láb,
És elkezdődik az utolsó tánc...
Pezsdül a vérem,
Ugyan úgy érzem,
Mint ifjuságom friss hajnalán.
Most újra élem,
Emlékem messze száll,
Szerelmek oltárán,sok szép virág...
Pörget és forgat,
Nincs már több holnap,
Vezet a ritmus,nem enged már.
Epedve vár,
Hiába ég a tűz,
Már oldhatatlanúl ölel -e lánc...
És hogyha eljő,
A végső óra,
Néma imára nyílik a szám.
Nem tud már várni,
Újra és újra hív,
Utolsót dobban...csendben...a szív...
2009.02.28.