kőbe vésett…
(Radnóti Miklós születésének 100. évfordulójára)
száz év jár
még ifjú szívednek,
lehullott héja
fának és gyökérnek
most turista utak
a te véres golgotád,
földön élve megjártad
a poklot,
kinek a halál olykor
kezet csókolt
ott kaszált melletted,
mint egy napszámos
mikor elfáradt
a fénytelen estén,
odabújt melléd,
hallgatni
a nap versét,
sírt, zokogott,
annyira fájt neki
a pusztulás,
mint bölcsőből
kivett gyermek
elaludt
a verssorok hallatán
ki ismeri lelked
fázó sóhaját,
visz egy szál virágot
sírodra,
hogy ne fázzál
fentről ha nézed
e tájat
nem látsz gyárat,
sem laktanyát,
ezernyi sebből vérzik
e föld,
háború nélkül gyilkol
a közöny
reménytelen gondolatok
repdesnek
óriás madárként
képzelt
szögesdrótok között
s még mindig
remény e nép,
múltnak és jövőnek
nem halhattatok meg
hiába,
hisz ti vagytok
a gyökerek
kell lenni
egy jobb kornak
hol e nép
még boldog lehet,
de ha végképp
nem megy,
kőbe vésett hőseink
ébredjetek