Fájó érzés, kell a kétség,
elűzni csendben, ami fáj.
Kell a féltés,ott a kérdés,
éjszakákon, nappalokon át.
Kisírt szemmel az égre nézni,
felhők között napfényt várni,
két karodba belesimulni, úgy
a lelkem majd nyugalmat talál.
Harcolok magammal, szavakkal,
könnyek mögé bújt keserű bánattal.
Harcolok Veled! Érted s Ellened,
néha önzőn szeretve szertelen.
Néha vihar vagyok, lelket kavaró,
fájdalmat szító magányosság,
máskor vágytól izzó szerető,
ki egy szerelmes ölelésre vár.
Kétségek közt táncoló igenek,
s nemek, ahogy gyorsul a tánc,
szívünk dobbanása veri ritmusát,
ahogy megérint ez az őrjítő láz.