Komor,sötét,éjszakában,
majd perzselő verőfényben,
az idő végtelenjében,
vastraverzek állnak sorban.
Állnak sorban vad viharban,
vad viharban,jégesőben,
hózáporban,metsző szélben.
Metsző szélben vas-bordájuk
reszketve sír,remeg,zörög.
Vas-bordájuk alatt lelkük
vágyakozón,búsan hörög.
Búsan hördül lelkük féme,
egymást soha el nem érve,
lábazatuk börtönében.
Börtönében,mély betonban.
Mély betonba leláncolva,
leláncolva,belekötve.
Nyarak jönnek,telek múlnak,
vastraverzek egyre várnak.
Egyre várnak,vágyakoznak
a tavaszi üde szélben,
fáradt ősz nyírkos ködében.
Nyírkos ködben egyre vágynak,
egyre vágynak jeges sárban,
poshadt nyári pocsolyákban.
Szerelmüket el nem érik.
El nem érik őket soha ,amig élnek,
Amig élnek,amig állnak,
amig állnak s várakoznak,
várakozva vágyakoznak.
Idő foga tép beléjük,
tép beléjük idő foga,
szétfröccsenő nyáluk nyomán,
sebeikben barna rozsda.
Barna rozsda egyre terjed.
Egyre terjed fém testükön.
Fém -inaik meglazulnak,
Fém-csontjaik meggörbülnek.
Meggörbülten,rozsda-martan,
vastraverzek állnak sorban.
Állnak sorban kimerülten,
kimerülten,elgyötörten.
Sziszegő lánggal jő a halál.
A vastraverzek húsába váj.
Megolvadt fém-vérük süvöltve,
mint fájó könny,
forrón hull a földre.
Forrón hull a földre,tagjaik szakadnak.
Tagjaik szakadnak,
semmire sem jók már.
Már csak ócskavasnak.
Ócskavas-telepen egymásra találnak.
Egymásra találnak,mindig erre vágytak!
Mindig erre vágytak,még dacosan állva,
rozsdás tetemeik egymásra dobálva.
Egymásra dobálva,szörnyen szétroncsolva,
szörnyen szétroncsolva,ölelő lángokban,
ölelő lángokban,forró kemencében,
olvad össze testük,végső,izzó kéjben...
1991.