Gyermekkorom óta különös érzelmekkel
viszonyulok a temetőben elénk táruló világhoz.
Halottaink közel vannak, mégis olyan távol,
egy más dimenzióban.
A természetfeletti világot a miénktől
átlátszó fátyol válassza el csupán.
Egyre beljebb haladva a sírok rengetegében
magabiztosságom szempillantás alatt porrá válik.
Az idő múlásával egyre sűrűbb köd száll alá,
nehezen tájékozódom.
A holdsarló megingathatatlanul figyel
az égitestek sokasága közül.
Borzongás fut végig testemen,
ahogy meglátom a halottasház nyitva,
földöntúli fény szűrődik ki nyílásain.
Megrettenek, amikor megérintem a súlyos kilincset,
szinte mágnesként vonz magához.
Az épületen belül holt lelkek keringnek
egy zafírkék koporsó körül,
bársonyköpenyük surrogása alig hallható nesz csupán.
Hóka arcuk felém fordul, kezüket kitárják,
hogy közelebb invitáljanak.
Tekintetük kereszttüzében lábujjhegyen haladok beljebb,
s akkor csillámló glóriával körülölelve meglátom sajátmagam…