lelkem skáláján
játszik az élet
hol rapszódiát,
hol szteppel
a végzet,
maréknyi fillérek
csörögve csengnek
öreg vagyok talán
néha félek
pedig pengnek,
a húrok
csillognak a fények
ölelnek a karok,
mégis mit akarok
pipám illanó füstje,
mint kedvesem
lágyan átölel,
ringat karjaival
lassan felemel,
szobában lebegünk
itt benn, de a nyitott
ablakon át
magával ragad
a képzelet
a pillanat
szárnyakat sző nekem
talán velük
mint vándormadár
átszelem a végtelent
lassan becsukódik
szemem
s a hintaszék
bátran útra kel