Sétálgattunk apámmal a kertben.
Fogtam a karját,
ő az enyémet.
S ö ugyanúgy lépett,
nehogy megbotoljon...
Verőfény szikrázott,
izzadtam rendesen..
De ő mégis fázott,
s szíve vert hevesen
az erőfeszítéstől...
Könnyes pillantással,
mely felért az Égig,
szívének oly kedves fáit,
szőlői bodor,zöldellő levelét
szelíd mosollyal csókolta végig.
A göcsörtös szőlő venyigén
a fűrtök lomhán lógtak.
Közöttük darázs döngicsélt,
s akkor értettem meg én,
apám már tudja,nem sok a Holnap.
Érezte már a közelgő bajt.
Dédelgetett,édes gyümölcseit,
miket két kezével ápolt,
utoljára ízleli majd.
Ha még lesz hozzá ereje...
Mig erővel bírta,
mint egy szorgalmas kis vakond,
hajnaltól napestig
mind a kertet túrta.
Fáradhatatlanul...
Langy vízzel locsolta a kókadt palántokat,
tépkedte térdelve,görnyedten,
a kedvenceit fojtogató gyomokat.
Tavaszi széllel dacolva,
szórta az éltető földbe a magokat.
Fák elhalt ágait sorra lenyesegette
ollója élével.
A duzzadó rügyek,
az újuló Élet
útját egyengette.
Ekkor, már túl minden reményen,
az ő test-kertjében,
neki is dolgozott
egy "kertész" keményen.
Hívatlanúl jött és nem kért napszámot...
Írtotta beteg szerveit merészen,
de az ő "ágain"nem sarjadt új élet,
az elpusztult helyébe
új hajtás nem lépett.
S bimbó sem duzzadt...
Az idén tavasszal már ,két keze
nem bírta emelni kapáját.
Ez a munka mást vár.
Az ő kertjében,sajnos már,
A Halál fente kicsorbult kaszáját.
Tudtam,hogy öreg,csillogó szeme a kedves,
most nem csak a vakító napfénytől nedves.
Örültem,hogy az enyémet
sötét üveggel takartam,
könnyeim mutatni néki nem akartam.
A gyengeséget nem szerette,
szinte haragudott érte.
Majd hogy nem gyűlölettel nézett
gyengülő erejére,pusztuló testére.
Most,hogy az enyészet útjára lépett,
félelemmel várt minden újabb estét...
Beszélgettem csendesen apámmal,
arról oktatgatott
már meghalkult szavával,
az általa itthagyott kertjét,
hogyan gondozzam én...
-Ha Ő,már egy mindig zöld,örökké termő,
édes,gyümölcs és virág illatot árasztó,
Égi kertben szorgoskodik majd.
-Álmunkban,barnára cserzett,ráncos kezéből,
újra elvesszük az imént nadrágjába törölt,
felénk nyújtott,hamvas,tűzpiros almát...
Köszönjük Papa!!!
2002.