Száll a kakukk a fészekre
Nyarat hozó szelek s lombvesszős ágverem,
Sűrű fáitok közt búvó apró fészkek,
Pihébe bújt, kikelt repdeső lényetek,
Az évszaknak színéhez tán illenétek.
Merengő madár keresd meg az új ösvényt,
Lélegezd be a táj éledő bíborát,
Ott fenn a Nap melenget s az osonó fény
Az erdők sűrűjén vibrálva csillog át.
Nagyszárnyú madár vet kis fészekre árnyat,
Rémült arcokra kiül most a rettegés,
Élet ellen nem teszel, mint hű barátnak,
S az elhalók ajkain sincs ellenvetés.
Itt hagyná, itt már a létének égövét,
Megsiratva elvetélt remények sorát,
Vissza nem tekint csak száll a jövő felé,
Így figyeli sosem birtokolt vagyonát.
Föld, völgyek, napsugár ..., ám ő könnyes arccal
Eteti s nem hagyja el fészke küszöbét,
Csöpp teste szálldos, így int neki a hajnal,
Riadt szemében visszaverődik a fény.
Kiürítené fenékig azt a fészket,
Amelyben epe forr és nektár oly kevés,
Felkínálja magát, mint ünnepi serleg,
De alján ott marad a kínzó szenvedés.
Ha szikrázna még a sugár, mely hirtelen
Ábrándjainak javát fellobbantaná,
Mert dobog hevesen a szív, mi tömegben
Megértené őt és visszhangot adna rá.
Kakukk felnő s átadja magát a szélnek,
Nem búcsúzik és a fészek rombolva hull,
Csöppnyi madár tudatlan rebbenő lélek,
Nézi otthonát, hol tévesztés élce dúlt.