Nézd! Ott a magas, havas hegytetőn még,
felhők közt játszanak csillanó fények,
de lenn a völgy kiált a télnek: Elég!
és élednek a fagytól dermedt lények.
Felenged a föld, álmosan nyújtózik,
felveszi zöldellő ruháját végre,
pompázik, mint aki bálba érkezik,
a csillagok fényében úszó égre.
Apró kis patak, versenyt fut a széllel,
mesét suttog halkan a parti fűznek,
hol párok rejtőztek, szerelmes éjjel.
Tavasz van, millió fénycsókja ragyog,
télbe dermedt érzések nőnek naggyá
és éreznem kell, hogy élek, hogy vagyok.