Nem láttam még soha őt,
most mégis itt van, eljött.
Hosszú fekete haja volt,
aranybarna tekintete pedig lángolt.
Látta szemeimben a fájdalmat,
és testem mellett remegő karjaimat.
Elindult felém, és éreztem megnyugvás,
szeretet és béke hatja át egész lényemet.
Kezeit felém nyújtotta, és magához húzott.
Csendben ölelt át, s közben a fülembe suttogott:
"semmi sem tart örökké, még a sötétség sem,
én itt vagyok, s nem hagylak el egy percig sem."
Szívverése mellkasában olyan volt számomra,
akár a legszebb dallam amit valaha hallottam.
Tudtam ő igazat mond, és én hinni akartam,
hinni akartam benne, és az elmúlásban.
"Két test egyesült az örökké valóságban."
Miközben gyönyörű arcát csodáltam arra gondoltam:
Egy hang, és egy ember,
ennyi pusztán ami e Földön tart,
amely bennem tartja a lelket,
és nem engedi,
hogy felszálljon a mennyországba. . .