Mozdulatait árnyékba bujtatva
álmodott felém a Kedves,
lelkembe szált ez a pillanat
és reménye nem maradt rejtet.
Papír sárkányokat eregetünk
sorsunk tarka rétjén,
és fűszállal szánkban csodáltuk
az esthajnal fényét.
A napok reménysége édes
csókot nyomot vereslő ajkunkra,
hogy egymásba fonódtunk
és már soha nem maradunk magunkra.
A tövisek már nem szúrták
olyan mélyen napjainkat,
sugdostunk lelkünkből
lelkünkbe gyógyító szavakat.
Még ma is remeg érted
benned dobogó szívem,
amit neked adtam örökre
már soha nem kell kérned.
Mond: Mért mondjam napról napra
azt amit elfelejteni soha nem engedek,
hogy nélküled nincs sorsom,
nincs levegőm,
nincs életem.
De hallgatni még sem tudok...
így hát csak ilyeneket suttogok:
Nem elég belőled, soha nem elég....