Kintről hozott kabátomról
levetem a hideget,
belebújok árnyékomba,
anyám ruhát tereget.
Fehér papucs, fekete leves
leforrázott nyelvemen,
oly messzi a két lépés,
"ne légy velem szemtelen..."
Hangtalan csoszog tovább,
talán bántja valami,
a falak csak suttognak,
de nem mernek vallani.
Szétázott gondolataim
előmásznak rejtekükből,
a kávé is a földre csöpög
kékre fagyott szám elől.
Egy kandalló kéne nekem,
befűteném gallyal, fával,
gondoznám nap mint nap
keresetlen jószándékkal.
Lehetne az otthonunk
olvadozó jégverem,
élnénk zölden egymás mellett
nem úgy, mint két idegen.